a FELHŐK FELETT

Szemelvények

VELENCE - BALLADA A SZERELEMRŐL

Amikor utoljára itt jártunk, köptetős, fojtogató pára kúszott be a lagúnák közé. A gondolások mogorván behúzódtak a sötét kapualjakba, és unottan bámulták a csatornák olajos, szemmel áthatolhatatlan mélyét. A gondoláikra ráhajtották a kék ponyvákat, hogy a mohó ködnyelvek nyaldosása elől biztonságba menekítsék a bordó üléskárpitokat, a megkopott aranyozású karfákat.

Mi azonban lelkesek voltunk, fel akartuk falni Velencét. Egymás kezét szorítva sodródtunk a Piazza di San Marco-n összegyűlt tömegben, a ködön is átragyogó aranymozaikok, mint térből és időből kiszakadt felhőfoszlányok lebegtek felettünk. Nem álltunk be a bazilika előtt hosszan kanyargó sorba, mert a város felfedezésére kiszabott rövid időt nem akartuk ácsorgással tölteni. Térkép és cél nélkül, hagytuk, hogy hasson ránk a süllyedő város, a csatornák fölött átívelő gyaloghidak sokasága, az idők karmai által csupaszra kapart, ázott falak, a kecses erkélyek, az iszamós hínárral borított lépcsők, a csipkés, mérműves ablakok, a faragott oszlopos loggiák, a szárnyaszegett és töredezett fogú kőoroszlánok romlásukban is büszke serege. A komor labirintusok mélyén, a roskadozó, kifakult téglafalak között, ragyogtak a kivilágított kirakatok. A homályban csillagszóróként sziporkázó fényük megidézte a muránói üvegfúvók megszilárdult leheletét áttetsző kristályokba záró tűz izzó mágiáját.

A formák, a színek tobzódása felfokozta bennünk a szerelem fényét, áramlott, dübörgött bennünk a láz. Hajtott a szenvedély, minél több szépséget befogadni, átélni, magunkba ötvözni – s az áhítaton keresztül átengedni a szívünkön az összetartozás imáját.

Egy, a századok során fényesre koptatott kőfoglalatú kútnál megálltunk, hogy égő ajkainkat a csorgóból előtörő vízsugárral hűsítsük. Könyökünkig átázott pulóverben siettünk tovább, s a sikátor végén váratlanul a Canal Grande megálljt parancsoló nyugodt méltóságával szembesültünk. A napfényt nélkülöző vízfolyamon állhatatosan pöfögtek a vaporettók, nehezen lehetett megkülönböztetni, hogy a benzinfüstöt, vagy a csatorna mélabús ködét húzzák-e maguk után.

Visszafordultunk, s egy kis templomot ölelő téren silabizáltuk az apró táblákat, vajon melyik utcácska vezet a Rialto hídhoz. Többször is eltévedtünk, nevetve ütköztünk egymásba a keskeny átjárókban, a házakat megtámasztó gerendák szövedékében összesimulva csókolóztunk.

A híd mögötti piac ebben az őszi borúban is bábeli hangzavartól visszhangzott, a lépcsők nyálasak voltak a lecsapódó párától, az ujjaim fájó görcsbe merevedtek, olyan szorosan markoltam a kedvesem kezét, nehogy elveszítsen. Nehogy elmaradjak tőle. Nehogy egyedül maradjak ebben az idegen, sűrű, izgatott forgatagban.

Elindultunk újra a Canal Grande irányába, hogy kikeveredjünk a minket egymástól szétszaggató emberáradatból, s alig mentünk néhány métert, amikor a szemközti parton megláttuk… Némaságba merevedtünk.

A márvány vakító fehérsége áttörte a cseppfolyós ködfalat, az indákkal borított oszlopok szinte világítottak a szürkeségben, a felettük szélesen kitáruló emeletes erkélysor kőcsipkéi óriási, finoman azsúrozott kendőként feszültek a víz fölé. A loggia vízre nyíló márványlépcsőit lustán paskolták a szennyes hullámok.  Az ólomüveg betétes, csúcsíves ablakok vaksin meredtek a széles csatornából felszálló, fodrozódó párán át a palota fenségét őrző, facölöpökön gubbasztó sirályokra. A törékeny látomást hófehér pártázat koronázta.

Nem tudtuk a nevét a minket lenyűgöző palotának, de a Rialtót végiglökdösődve, szédült tempóban rohantunk vissza az emberektől hemzsegő hídon, hogy elérjük, megtaláljuk, hogy megtapogassuk a falait, megsimogassuk az évszázadok esőáztatta, szélfútta, napszítta lenyomatait. A kusza sikátorokban minduntalan elvesztünk, izgatottan nevetgéltünk, a verejtékkel keveredő párától nedves hajunk az arcunkba tapadt, de a szerelem ereje repített bennünket, és megtaláltuk. Akkor hajtotta be a múzeumőr a vastag faajtót. Záróra. A lábaink remegtek a kimerültségtől.

Akkor, ott, úgy hittük, hogy visszajövünk majd. Az ódon város rejtélyes varázsa azonban örökre magába temette a szerelmünket.

 

Több mint tíz év telt el. Szikrázik a fény a Canal Grande csillámain, amikor lassan lesétálok a hajóról. Velence fürdik a fényben. A Piazza di San Marco monumentális épületei körbefognak, a sikátorok sötétjét a házak közé bevetülő napsugár éles csíkokra szabdalja fel, a keskeny csatornákon a víz tükrében széttöredezett paloták között siklanak a gondolák.

A Ca’d’ Oro hűvös oszlopai között nagyon kicsinek érzem magamat.