a FELHŐK FELETT

Fogy a levegő

AZ ÓRIÁSKÍGYÓ ÖLELÉSE

A  boaként is ismert hüllő a gyakori vélekedéstől eltérően nem roppantja össze az áldozatát, hanem megfojtja. Lesből ráveti magát, köré fonódik, s a zsákmány minden kilégzésekor összébb húzza magát. Így a préda tüdőkapacitása egyre kisebb lesz, mígnem teljesen elfogy a levegője, s leáll a szíve.

Azt hiszem, sokan viseltetünk ambivalens érzésekkel a kígyók iránt. Emberi tulajdonságokkal ruházzuk fel őket, kivetítjük rájuk az alantas jellemvonásokat, pedig a kígyó sem rosszabb vagy aljasabb, mint más állat, mindössze az életteréhez és a fizikai lehetőségeihez alkalmazkodó életmódot követ. Természetes közegében leginkább a dzsungelek lakója. Hatalmas fák sűrűjében, és párás környezetben érzi jól magát.

Küllemileg amúgy elég tetszetős, legalábbis a bőre, amiből cipők, táskák, egyéb divatcikkek készülnek, s az előkelő hölgyek által oly nagyon kedvelt boa valójában ennek a hajlékony csúszómászónak talmi utánzata. Azért elég bizarr belegondolni, hogy egy ilyen lény tekeredjen a nyakunk köré, de a tollaktól legfeljebb csak tüsszentünk, ha az orrunkat csiklandja. A kígyóbőrbe bújt ember ennél jóval veszedelmesebb. Pláne, ha a dzsungel törvényeit követi.

Nos, ennyi zoológiai bevezető után rátérhetek egyebekre is. Kicsit visszafelé fejtegetve a szálakat, a kígyóra igaztalanul ráaggatott jelzőket kölcsönzöm ki bizonyos embertípus jellemzésére.

Álnok, alattomos, lesből támad, gonosz, ravasz, hüllő, tehát érzéketlen, hidegszívű, könyörtelen.

Nem hiszem, hogy magyaráznom kellene ezeket a tulajdonságokat, ismerünk ilyen embereket, embercsoportokat. Különösen a hatalom közelében sündörgők rendelkeznek eme kvalitásokkal, s nem nehéz felismerni, hogy egy ilyen óriáskígyó cserkészi be éppen az országot. Az emberek zöme már nehezebben veszi a levegőt, de még gyanútlan, s arra, aki már az óriáskígyó ölelésében vonaglik, azt mondják, hogy maga kereste magának a bajt. Tipikus áldozathibáztatás, így mentjük fel az erőseket, azaz erőszakosakat. Talán félünk, és azért állunk melléjük, hogy mi ne kapjunk a tasliból, vagy velük egy brancsban mi is erősebbnek érezzük magunkat?

Annak, akit már kerülget a légszomj, még csak a tudatalattijában mocorog a félsz, hogy megeshet, hogy ő is sorra kerül. De a félelmét úgy próbálja legyőzni, hogy nem akar tudomást venni a fenyegetettségéről, ezért hinni akar a kígyó sziszegésének, kábítja, altatja magát, a felelősségérzetét, így palástolja a gyávaságát, a gyengeségét, vagy csak egész egyszerűen annyira ostoba, hogy nem érzi a veszélyt. Valamilyen fura szerepcsere folytán a kígyó elbűvölte. Vannak azonban, akik csak arra várnak, hogy majd valaki, helyettük, megvív a hétfejűvel. Ja, az egy mese. Ami bennünket körülvesz, viszont az már a kíméletlen valóság.

Miután az esőerdei  óriáskígyó egyben bekebelezett egy jószágot, egy jó ideig emészti, azalatt nem les újabb prédára. Ez másképpen van a kétlábú kígyókkal, ők akkor is fojtogatnak, ha már kazalban állnak a hullák, sőt, vérszemet kapnak és egyre több és több kell nekik. Eléggé valószínű végnek tűnik, hogy a humanoid egyed végtelen és féktelen falánksága következtében egyszer csak felfúvódik és szétreped, de ez nem vigasz mindazoknak, akiket már felemésztett, nem beszélve arról a mocsokról, amit ilyen esetben maga után hagy.

Linné svéd orvos és tudós foglalta rendszerbe a növényeket és állatokat vagy kétszázötven évvel ezelőtt. Nem mesterséges definíciókat alkotott, hanem a megfigyelései alapján sorolta be a hasonló élőlényeket egy családba. Az őserdő lakója a tápláléklánc precíziós szisztémája szerint azt teszi és azt eszi, amit a természet törvénye előír neki. Amit azonban a mi önjelölt óriáskígyónk művel, az, bár sokaknak természetesnek tűnik, de eléggé természetellenes. Részben, mert önnön fajára támad, és ezáltal felerősíti a fajmegmaradás kockázatait, részben, mert meghazudtolva állati eredetét, nem annyit zabál, amennyi szükséges, hanem dőzsöl, habzsol, pazarol, miközben fajtársai nélkülöznek.

Ez ráadásul rendszerellenes is. Legalábbis valószínűsíthető, hogy hatalmas áldozatok árán, egyszer csak eljutunk oda, hogy a rendszer megdől. Mert jó eséllyel azoknak a kiáltása, akiket a kígyó már szorosan körbetekert, elhallatszik azokhoz, akik még szabadon élnek, és azok úgy döntenek, hogy saját kezükbe veszik önnön sorsukat, s nem engedik, hogy az óriáskígyó letarolja a teljes populációt.

Kérdés persze, lesznek-e elegen, akik még egyáltalán megtehetik. További kérdés, hogy léteznek-e majd még szabadok, akiknek nem roppant meg a gerince a vergődés során, s vajon a túlélők nem a fejmegmaradást részesítik-e előnyben.

Fogy a levegő. Ideje rendszerbe szerveződni, és megismerni, felismerni a természeti törvényeket, a csűrt-csavart, csinált törvények helyett, mert ha felszaporodnak a saját lábon álló óriáskígyók, nem nagy vigasz lesz, ha már egyéb ehető híján egymásnak esnek.